A gyerekekben csak a gyermekkor végére alakul ki az a képesség, hogy az indulatait szándékosan erőszakmentes mederbe terelje, de ehhez az kell, hogy segítő szándékú visszajelzéseket kapjanak, és szüleik tudatában legyenek személyes értékeiknek és saját korlátaiknak.

Az önbecsülés mennyiségi és minőségi szempontból is fejleszthető. Mennyiségi fejlődés a nap minden percében zajlik: akkor is, amikor a gyerek ismerkedik saját személyiségével, és akkor is, amikor felfedezi és megérti az önmagában rejlő lehetőségeket, korlátokat, gondolatokat, érzéseket és reakciókat. A folyamat életünk végéig tart, és addig alakítja a személyiségünket, amíg képesek vagyunk a fejődésre és a változásra, miközben egyre nagyobb önismeretre teszünk szert. A lényeg az, hogy az egyén mindig legyen tisztában önmagával.

Ahhoz, hogy egy gyerek egészséges önbecsülésre és önbizalomra tegyen szert, azt kell éreznie, hogy a szülei számára sokat jelent, és hogy „kiérdemelte” a szeretetüket.

A minőségi fejlődés szinte teljes mértékben a verbális és nonverbális visszajelzések függvénye, amelyeket a gyerekek szüleiktől, az életükben fontos szerepet játszó felnőttektől vagy testvéreiktől kapnak (ebben a sorrendben).

„Amikor másfél éves koromban önfeledten felfedezem a világot, és mindent a számba veszek, ami a kezem ügyébe kerül, akkor az önbecsülésem nagymértékben a szüleim visszajelzésétől függ. Ha meg tudnak győzni arról, hogy nem szabad mindent megkóstolni, és közben nem veszik el a felfedezés örömét, akkor elégedett leszek a sorsommal. Ha viszont a szüleim visszajelzéséből hiányzik az empátia, rosszul fogom érezni magam, és nem leszek elégedett a sorsommal. Ha két és fél éves koromban olyan szorosan megölelem a húgomat, hogy majdnem megfullad, a szüleim pedig közbelépnek, majd megmutatják, hogy miként tudom gyengédebb formában is kifejezni a szeretetemet, akkor elégedett leszek a sorsommal. Ha viszont idegesen és kiabálások közepette félrelöknek, akkor kibillentenek a lelki egyensúlyomból, és megfosztanak attól a fontos tapasztalattól, hogyan kell egy másik embert személyes integritása tiszteletben tartása mellett szeretni. A jelenségnek két oka is van. A neurobiológia szerint a gyerekek tanulási képessége – függetlenül attól, hogy intellektuális vagy szociális képességekről beszélünk-e – hanyatlani kezd, ha a tanulási folyamat nem optimális, hanem kritikus környezetben zajlik. A folyton kritizáló szülők és tanárok ördögi körbe kerülnek: állandóan frusztráltak és dühösek lesznek, mert számtalanszor el kell ismételniük mindent, a gyerekek pedig rossznak, ostobának gondolják magukat, és úgy érzik, nem kapnak kellő figyelmet.

A részlet a Gyerekkori agresszió című könyvben található: https://www.mora.hu/konyv/gyerekkori-agresszio