AMIKOR NEM ALSZIK OTTHON A GYEREK

Repkednek a levegőben, ráragadnak a kilincsre és a papírpénzre, és szinte mindenütt jelen vannak: ők a megfázást okozó vírusok. Nagyjából kétszáz különböző vírustípus ismert, ezek az okai annak, hogy mi felnőttek évente kétszer-ötször megfázunk. A kisgyerekek évente akár tíz alkalommal és szenvedhetnek a kellemetlen megfázás miatt. A megfázást okozó vírusok különösen jól érzik magukat a hideg hónapokban, és elsősorban az orron és a szájon át jutnak a testbe. A nyálkahártyán megtelepedve gyulladást okoznak. Ennek egyik következménye a megnövekedett orrváladék-képződés, ami ráadásul a megfázás során jóval folyékonyabb, mint amúgy. A teli orr pedig szünet nélkül folyik. Ez kellemetlen ugyan, de néhány nap alatt magától elmúlik. Veszélyessé csak akkor válik, ha a megfázást okozó vírusok az orr-garati részből tovább vándorolnak.

Akadályozzuk meg az elterjedését!

Orrunk szűkös csatornák révén összeköttetésben áll az orr-mellékürgekkel és a középfüllel. Ha a vírusok oda is behatolnak, egy ártatlan náthából gyorsan kialakulhat az orrmelléküregek vagy a középfül fájdalmas gyulladása. Ha pedig a kórokozók az orr-garati részből „lejjebb csúsznak“, akár a légutak gyulladása vagy egy tüdőgyulladás is lehet belőle. Ellenben ha pár egyszerű alapszabályt betartunk, megóvhatjuk a kicsit a szövődményektől.

Ha a gyerek megfázott és náthás, elsősorban sok nyugalomra és alvásra van szüksége, melynek érdekében alakítsuk ki számára a megfelelő környezetet. Ilyen a meleg, nem túlfűtött szoba. A legtöbb gyerek már a 16 ° - 18 ° fokos szobahőmérsékletet is kellemesnek találja. Az is fontos, hogy a nap során többször szellőztessünk és gondoskodjunk arról, hogy ne legyen túl száraz a szoba levegője, nehogy kiszáradjon a kicsi nyálkahártyája. Jó szolgálatot tehet, ha vízzel teli tartályt helyezünk a fűtőtestre.

Hasonlóan fontos, hogy eleget igyon a gyerek. Az első hónapokban a csecsemő teljesen beéri az anyatejjel. A negyedik hónaptól naponta nagyjából 500 milliliter folyadékra van szüksége, egyéves kora után pedig már kb. egy literre. A legjobb, ha édesítés nélkül adunk neki gyógyteát (csipkebogyó, menta, hibiszkusz, hársfavirág stb.). Láz vagy hasmenés esetén pedig még több folyadékra van szüksége.

Mit tegyünk, ha jön a láz?

Teljesen normális, ha a test megemelkedett hőmérséklettel reagál a náthára vagy megfázásra. 37,6 ° foktól beszélünk hőemelkedésről, 38,5 ° foktól lázról és 39 ° foktól magas lázról. Lázcsillapítás gyanánt előbb forduljunk a hagyományos házi módszerekhez. Az egyik legismertebb a vádli köré tekert jó öreg borogatás. Ez meleget von el a testtől, de csak olyankor használjuk, ha melegek a gyerek lábai és talpacskái! Ennek egyik alternatívája az „ecetes harisnya”, melynek elkészítése nagyon egyszerű: Mártsunk pamut textilt ecetes oldatba, tekerjük a vádli köré és rögzítsük egy harisnyával.

Megfelelő gyógyszerek

A kis náthásnak gyakran nincs is szüksége gyógyszerre, mivel a láza nem megy 39 fok fölé, a megfázás pedig egy bő hét után elmúlik. Ellenben súlyos vagy kitartó lázas megfázás esetén legjobb, ha nem tétovázik az ember, hanem felkeresi a gyerekorvost, aki személyre szabott gyógyszert ír föl.

Jól bevált szer a Paracetamol, melynek hatóanyaga már bizonyított és kapható kúp és lé formában is. Hat kilósnál nagyobb testsúlytól már adhatunk kúp formájában fájdalomcsillapító, lázcsökkentő Ibuprofént, a hatodik hónaptól már akár szirup formájában is. Felnőtteknek gyártott gyógyszereket viszont semmi esetre se adjunk a kisgyerekeknek, például amik acetilszalicilsavat tartalmaznak. Ha ugyanis légúti fertőzések esetén adunk acetilszalicilsavat, az súlyos májgyulladást, az úgynevezett Reye-szindrómát válthat ki. Ez ugyan csak nagyon ritkán fordul elő, ám ha fellép, akár életveszélyt is okozhat. Ez pedig egy olyan kockázat, amitől a szülők könnyedén megóvhatják a szipogó gyereküket. Mivel a babák és a kisgyerekek nem tudnak olyan könnyen átváltani a szájon át való lélegzésre úgy, mint a felnőttek, a bedugult orr ebben az életkorban problémás lehet. Különösen az ivás eshet ilyenkor a kicsi nehezére. A nyálkahártyát tehermentesítő orrcseppek ilyenkor enyhülést hozhatnak, melyből minden korcsoport számára létezik megfelelő változat.

Pompásan zajlanak a napi szoptatási rituálék reggel, napközben és az éjszakába nyúlóan, és ezeket az együttléteket egyaránt élvezi mama és baba. Mindketten megszokták már, és egy jól bejáratott, jól működő csapattá váltak. Nem túl egyszerű hát elszakadni ezektől a meghitt pillanatoktól. De türelemmel és kitartással mindketten hozzá tudnak szokni az új helyzethez, és jöhet a fejlődés újabb szakasza. Még akkor is, ha vannak gyerekek, akik oroszlánként küzdenek a mama melléért. De ahogy a zökkenőmentes szoptatás kialakulásához idő kellett, a szoptatás elhagyásához is időre van szükség.

Közösen felfedezni

Nem minden baba hagyja abba magától a szopást, ám ha igen, az roppantmód megkönnyíti a folyamatot. Ezt mi magunk is elősegíthetjük azzal, ha minél jobban bevonjuk a kicsit a hétköznapi családi étkezésbe, hiszen annál inkább nő a kíváncsisága. Hirtelen sokkal érdekesebbnek tűnnek az olyan finomságok, mint a pép, a banán vagy a sárgarépa, mint a mama cicije. Vannak gyerekek, akik ilyenkor maguktól tagadják meg a mamájuk mellét. Legkésőbb akkor tölti be a módszer a küldetését, amikor a kicsi tudatosan elfordul vagy egy egyértelmű „nem”-mel reagál.

Az is előfordulhat, hogy szopás közben a baba elkezd valami egészen más dologgal foglalkozni. A nemrégiben még oly nyugodt szoptatás egyre nehezebbé válik, és már egyáltalán nem olyan zökkenőmentes. Sokszor ebben az időszakban bújnak ki az első fogak is – ez pedig már elég kellemetlenül érintheti a mamát. Az időpont tehát épp megfelelő, hogy csökkentsük a szoptatás gyakoriságát és megpróbálkozzunk az első pépekkel, később pedig a családi koszttal. Fontos, hogy eleget igyanak ilyenkor a kicsik. Az átálláshoz pedig a legjobbak az anyatejet helyettesítő tápszerek, a szénsavmentes víz vagy a nem édesített baba-tea.

Kis lépésekkel a cél felé

Sok anya egy ideig még folytatja a reggeli vagy esti szoptatást. Így marad néhány nyugodt közös pillanat a gyerekével. Így azok a nők megőrizhetnek egy kis közelséget és kötődést, akik újra munkába álltak. A hirtelen leállás pedig sem a mamának, sem a gyereknek nem tesz jót. „Szinte borítékolható a mellfeszülés és a tejcsatorna-dugulás. Hiszen a tejtermelődés még javában zajlik. Ennek szintén hozzá kell szoknia az új helyzethez“ – ismeri a jelenséget saját praxisából Elien Rouw doktor. Az ő javaslata, hogy fokozatosan álljunk le a szoptatással. Az anyának is fontos, hogy pszichikailag hozzászokjon az új helyzethez; a kicsinek pedig jobb, ha nem kell hirtelen túl sok dolgot egyszerre megtanulnia. Vagyis ne egyszerre történjen a szoptatás végleges befejezése és a pépekre való átállás. Mindezek mellett a kicsinek általában épp jönnek a fogai, amivel szintén meg kell birkóznia.

És ha muszáj hirtelen abbahagyni?

Ritkán, de előfordul, hogy hirtelen kell abbahagyni a szoptatást, például ha begyullad a mell. Elien Rouw szerint ha mégis folytatjuk, visszájára sülhet el a dolog. Olyankor is a szoptatás befejezése ajánlott, ha valaki kemoterápiára szoruló rákbeteg, vagy kénytelen erős gyógyszereket szedni. Egy közelgő műtét előtt az anya lefejheti és lefagyaszthatja a tejét. Ha pedig mégis hirtelen kell felhagyni a szoptatással, a legjobb, ha többször átmasszírozza kezével a mellét, majd finoman lefeji. De ne az utolsó cseppig! A test így olyan jelzést kap, hogy már nincs szükség annyi tejre, és a tejtermelés ezután lépésről-lépésre alkalmazkodik a megváltozott szükséglethez – majd szép lassan leáll. Viszont el a kezekkel a tejapadást elősegítő kémiai szerektől! Erős mellékhatásokat válthatnak ki, ezért nem ajánlottak.

Amikor a papa is szerepet kap

A szoptatás befejezése nemcsak a baba és a mama számára hoz változásokat, az egész család számára új helyzetet teremt. Az apa életében is új korszak kezdődik. Sok nő fizikailag is megváltozik ekkor, (a mellek lassan összemennek), a férfiakat pedig ilyenkor lehet fokozatosan bevonni a gyerek etetésébe. És míg a fiatal anyák lassan visszatérnek régi testérzékelésükhöz, az apák aktívabb tápláló szerepbe kerülnek. Ez persze minden családban másképp történik.

Elien Rouw azt ajánlja a pároknak, hogy gondolják át alaposan, melyik napszak a legjobb az apának arra, hogy gondoskodjon az etetésről, a rendszeresség ugyanis nagyon fontos. Mostantól az apa dolga lesz például az esti papi elkészítése. Ez egyébként remek alkalom arra, hogy a mama nagyobb mozgásteret kapjon, különösen, ha az utód nagyon anya- vagy mellfüggő. És amíg az apa az etetéssel foglalkozik, az anya az evési időt valami másra – esetleg önmagára – tudja fordítani, hiszen már nem kell okvetlenül jelen lennie.

Ha kezdetben nehezen is megy az átszokás és a baba nem igazán akar enni vagy inni, semmiképp se erőltessük. Kezdjük eleinte kisebb adagokkal, hogy a gyerek lassan hozzá tudjon szokni az új helyzethez. Türelemmel szép lassan biztosan célhoz érünk. A szoptatás befejezése egyúttal az első lépés az anya és gyerek közti kötődés lazításában, amit még további lépések követnek majd. Minél nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban zajlik le ez a korszak, annál jobban sikerül. És ez nem csak a szoptatás befejezésére igaz.

Amikor az ismeretlen játékszoba ajtaja kitárul, az élénk négyéves azonnal ráveti magát a színes ceruzákra és nekilát telerajzolni egy papírt; két másik lány követi őt. Csak félénk negyedik társuk nem merészkedik az asztal közelébe, ahol a másik három gyerek ül. Őt anyukája betolja a terembe. De ekkor el is törik a kicsinél a mécses, és azonnal visszakéredzkedik az anyja karjaiba.

Ami egy óvodai jelenetnek tűnik, valójában egy tudományos kutatás, a Maryland Egyetem egyik kísérlete. Ugyanezeket a lányokat ugyanis már korai négy hónapos korukban megfigyelték játék közben: az élénk kislányok már akkor kíváncsian reagáltak az új játékokra, míg az ijedős baba rúgkapálni kezdett a színes, ismeretlen játékok láttán, és sírdogálva kereste az anyját. A kutatók megdöbbentő felismerése szerint a személyiség egy része – az ijedős kétségbeesés vagy a bátor virtus - a babával együtt érkezik a bölcsőbe.

Adott vérmérséklettel világra jönni

A génjeink rengeteg külső tulajdonságunkat meghatározzák: hogy a mama vagy a papa orrát örököljük-e, hogy hogyan mosolygunk - és a belső tulajdonságaink egy részéért is felelősek. A kutatók szerint vérmérsékletünk már adott, amikor a világra jövünk: hogy gyorsan felkapjuk-e a vizet vagy gyorsan megnyugszunk; hogy gond nélkül kapcsolatba lépünk-e másokkal vagy inkább magunkra hagyatkozunk. Ez egy mérföldkő a fejlődéslélektanban – különösen, miután a hetvenes években még abból indultak ki, hogy a gyerekek csak a nevelés, a barátok és a tapasztalatok hatására válnak azzá, amivé. 

De valóban a természet kénye-kedve szerint válunk azzá, amik leszünk? Hogyan fürkészheti ki az ember kisbabája valódi személyiségét az első barátságos mosoly és a kétségbeesett sírás között? És mindenekelőtt: hogyan tudja támogatni?

Odafigyeléssel könnyen felismerhetjük az egyedi vonásokat

A legfontosabb, hogy alaposan figyeljük meg gyermekünket. Ez pedig ne csak abból álljon, hogy elragadtatottan keressük benne a vélt hasonlóságokat. „Az ember ősi késztetése, hogy hasonlóságokat fedezzen fel a családban“ – véli Franz Neyer, személyiségpszichológus, a Jénai Egyetem tanára. A hasonlóság a közelség érzését hozza és kötődést eredményez. A baba így a szüleihez még közelebb kerül. Ennek persze megvan az a veszélye, hogy a gyereket tudattalanul is olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel, melyekkel jó eséllyel nem is rendelkezik.

De minden gyerek más, gyakran még a testvérek alaptermészete is nagyon eltérő. Csak az tudhatja meg, hogy az ő gyereke valójában milyen, aki előítéletektől mentesen figyeli meg játék és babusgatás közben, aki lehántja magáról saját reményeiből és várakozásaiból álló előítéleteit. Így arra is választ kaphat, hogy hol vannak gyermeke személyiségének erősségei és gyengeségei. Hogy miben kell támogatni ahhoz, hogy a gyerek megfelelően fejlődjön.

Minden egyes nappal kicsit változik a gyerek is

Legalább ilyen fontos, hogy ne fogjunk mindent arra, hogy örökletes. „Nem vagyunk a génjeink rabszolgái“ – mondja Steve Jones, brit genetikus. „Génjeink részben meghatározzák a lehetőségeinket, bizonyos fejlődéseket valószínűbbé tesznek.“ Minden gyereknek el kell fogadnia, hogy „nem”-ekbe botlik – még akkor is, ha adott esetben az apja keményfejűségét vagy az anyja makacsságát örökölte. Az viszont csak megerősíti a baba szorongásait, ha azért tartjuk távol minden állattól, idegentől és az új tapasztalatoktól, mert érzékeny, és netán még jobban megijedne. A vérmérséklet ugyan adott, de kétségtelenül formálódik – neveléssel, tapasztalással és emlékezéssel. A kutatók ezért erősen koncentráltak a csecsemőkkel végzett kísérletekre: minden ötödik baba – állítja Jerome Kagan, a Harvard Egyetem pszichológusának kutatása – születésétől fogva kissé ingerlékeny/túlérzékeny, és gyorsan produkál stressz-tüneteket, amint valami megváltozik a környezetében. Idegessége pedig csak nehezen csillapítható. De a Kagan kutatásában szereplő gyerekek közül csak kevesen maradtak nebántsvirágok, ha a szülők szeretetteljes környezetben nevelték őket, és nem akarták megóvni őket minden tévedéstől és csalódástól. Kétévesen az ilyen szülők gyerekei már megdöbbentően bátrak voltak, míg a túlaggódó szülőké maradtak, akik voltak: félős kis báránykák.

A trükk: bízzunk rá a gyerekre bizonyos dolgokat! Kagan különbséget tett az olyan szülők között, akik a gyereküket azonnal elhúzták a konyhai szemetestől, amint játszani akart vele, és azok között, akik előbb csak nyugodtan annyit mondtak, hogy „nem szabad a szeméthez nyúlni!“, és csak ezután vették el a kicsi kezét a szemetes kosártól. „Ez egészen kicsi különbség“ - mondja Kagan munkatársa, Doreen Arcus. „De döntő.“ Az előbbiek annyit tettek világossá, hogy nem akarjuk, hogy a szeméttel játssz, míg az utóbbiak a következőt sugallták: vigyázat, veszély – és jó, hogy még meg tudunk menteni tőle.

Fontos a lehorzsolt térd és a kudarcok

Meglehet, egy ijedős gyerekből sosem lesz közismert fenegyerek; de egy visszafogott lény, akit óvatosan vezetnek új játékok, emberek, feladatok közé, mégis előnyre tehet szert bátorság dolgában. „A bátorság, amivel új dolgokba merünk fogni és élettapasztalatokat merünk gyűjteni, csak akkor kerekedik felül a félelmen, ha (...) a gyerek első fontos tapasztalatszerző lépései eredményesek voltak, vagy ha a kudarcait jóindulatúan kísérték“- írja Professor Sigrid Tschöpe- Scheffler nevelési szakértő. Azok a gyerekek, akiknek egyáltalán nem volt meg a lehetősége arra, hogy megtanuljanak mászni, hogy kifürkésszék a környezetüket és mindezek közben lehetőleg jól lehorzsolják a térdüket, hamar levonják a következtetést: magamtól semmire nem vagyok képes, úgyhogy inkább maradok a mama szárnyai alatt. Sosem tanulják meg, hogy biztonságban érezzék magukat, miközben idegen területre merészkednek. Márpedig ez minden önbecsülés alapja.

Nem csoda hát, hogy a szilárd, erős személyiséggel rendelkező emberek 68 százaléka azt vallotta egy tanulmányban, hogy már gyerekként is nagy önállóságra nevelték. Fordítva pedig: fejlődéslélektannal foglalkozó pszichológusok sok olyan esettel találkoztak tanulmányaik során, akik közvetlenül születésük után még a bátorság és gyávaság egészséges keverékével voltak fölszerelkezve – és csak egy túlóvó nevelés miatt lett belőlük félős nyuszi.

A legfontosabb, hogy ne pánikoljunk! Még a legjobb előkészületek ellenére is eljön majd a pillanat, amikor az elsőszülött előáll a javaslattal, hogy adjuk vissza a csecsemőt vagy cseréljük be egy háziállatra. A féltékenység ugyanis természetes reakció – és teljesen független a testvérek nemétől. Az idősebb dühe, dacossága vagy komiszsága nem rosszindulatú szándékról tanúsodik, hanem annak a kifejeződése, hogy a gyerek elbizonytalanodott, továbbra is szeretik-e a szülei. Ez ellen pedig a legjobb orvosság, ha lazák és megértőek maradunk – és folyamatosan pozitív jelzéseket küldünk. 

Támogassuk a könnyed leválást

Megérkezett a kisbaba, a mamának pedig hirtelen kevesebb az ideje, mert szoptat és az újszülöttet kell ellátnia. Ilyenkor egy másik megbízható referenciaszemélyre van szüksége a nagytestvérnek. Erre a szerepre a legalkalmasabb az apa, de ugyanúgy a dajkák és a rokonok is szóba jöhetnek. A szülőknek meg nem kell, hogy rossz érzésük legyen, mondván, eltaszítják maguktól a gyereküket. A legfontosabb, hogy a leválás érzéssel történjen és ezt a gyereknek is jól „be tudják adni”. „Körülbelül 1,5 éves kortól kezdődik a leválás korszaka, amikor a gyerek az anyával való szoros kötődésből az önálló személyiség útjára lép“ – magyarázza a kölni gyerekorvos és fejlődés-lélektani pszichológus, Dr. Rüdiger Posth. „Amennyiben az anya marad az elsődleges referenciaszemély, konfliktusokban gazdag konkurenciahelyzet fog kialakulni a csecsemővel.“

Tipp: rendszeresen töltsön egy kis időt az idősebb gyerek az anyjával vagy az apjával egyedül, úgy, hogy közben nincs jelen a kistestvér. A legjobb, ha ez mindig ugyanabban az időpontban történik, így a gyerek már előre készülhet rá és várhatja. Ne feledjük, mégiscsak egy kisgyerek ő az összes félelmével és szükségletével együtt, még akkor is, ha most már ő a nagytestvér.

Kezeljük lazán a visszaeséseket

Amint az anya elkezdi szoptatni a kisbabát, a nagyobb nekiáll tombolni a lakásban, hogy magára vonja a figyelmet. Kizárva érzi ugyanis magát. Az anya ilyenkor megpróbálhatja olyan módon bevonni gyermekét, hogy a szoptatás közben babusgatja, vagy végiglapoznak közösen egy könyvet. Van olyan gyerek, akin ilyenkor egy saját csecsemő-játékbaba segít, amit szoptatás közben ő is elláthat. Ha pedig ő is meg akarja kóstolni az anyatejet, a mama nyugodtan megengedheti, ha őt nem zavarja. Ezután általában azért hamar alábbhagy a kíváncsiság.

Az is előfordulhat, hogy a nagytestvér hirtelen pelenkát és cumisüveget akar. Erre is lazán kell, hogy reagáljanak a szülők („Na, most már két kisbabám van“) és játékosan oldják meg a helyzetet („Hát sajnos a kisbabák nem ehetnek kekszet – ja, hogy már nem is vagy az.“). Dr. Posth szerint ezt játékos tanulásként kell a szülőknek felfogniuk, aminek során a gyerekben tudatosodik, hogy ő az idősebb, és például már nincs is szüksége pelenkára.

A szülők és a baba elleni agresszió

„A verekedés a referenciaszemély közelében megjelent konkurenciára irányuló erődemonstráció “ – világítja meg Dr. Posth. Ha a gyerek szándékosan fájdalmat okoz a kisbabának, jobb, ha a szülők eltekintenek attól, hogy vigasztalni kezdjék a kicsit, a nagynak pedig komolyan elmagyarázzák, hogy nem tűrik az efféle viselkedést. Semmi esetre sem szabad a gyereket megbüntetni, visszaütni és bűntudatot kelteni benne.

Amennyiben a szülők ellen irányul az agresszió, az indukció módszere segíthet: mutassuk egyértelműen és eltúlozva az okozott fájdalmat. „Néhány eset után a gyerek automatikusan vigasztalásba kezd, ami nagy büszkeséget okoz neki. És az együttérzés érzését is elsajátítja.“

A pozitív kommunikáció, mint csodaszer

Ördögi körbe kerülnek a szülők azzal, ha az idősebb gyereket egyfelől folyamatosan megfeddik és visszautasítják, másfelől a babára koncentrálnak. Ebből az egyetlen kiutat az jelenti, ha kritikusan felülvizsgálják a saját viselkedésüket, és ha kell, változtatnak.

Ez pedig csak pozitív kommunikációval lehetséges. Az első megoldás, ha teret engedünk a negatív érzéseknek. Ha az idősebbet idegesíti a baba sírása, és mérges, hogy az anyukájának félbe kellett hagynia a jóéjt-mesét, a szülők igazat adhatnak neki, és nyugodtan mondhatják, hogy nekik is megerőltető éjjelenként fölkelni és a babával sétálgatni. Nem kell, hogy a gyereknek bűntudata támadjon a negatív érzései miatt. Ebben a helyzetben a szülők mesélhetnek neki azokról az időkről, amikor még ő is kisbaba volt, mutathatnak neki fotókat és elbeszélgethetnek arról, mennyi mindent tud már azokhoz az időkhöz képest.

A második megoldás: ne most kezdjünk bele a nagy nevelési reformokba. A változások és az új rituálék, mint például az óvodai beszoktatás vagy a szobatisztaságra nevelés könnyen olyan benyomást keltenek a gyerekben, hogy a kisbaba tehet mindezekről. Különösen akkor, ha a szülők állandóan a nagytestvér szerepével jönnek („Nagy vagy már, egyedül is meg tudod csinálni.“). Helyesebb az újításokat már a szülés előtt bevezetni és éppen a kisbaba érkezése utáni első időkben nem erőltetni semmit – ez ugyanis mindkét oldalon csak frusztrációhoz és dühhöz vezethet. Ehelyett motiváljuk önállósságra inkább játékosan a gyereket („A baba ezt egyáltalán nem tudja megcsinálni, neked meg már egyedül is megy?“) és lazítsunk pár szabályon és nevelési elven. „Tipikus eset, amikor a baba a szülőkkel alszik, és a nagy is szeretne. Ilyenkor időnként meg kell szervezni, hogy vészhelyzetben a papa aludjon a gyerekszobában” – tanácsolja Dr. Posth.

A harmadik megoldás: vonjuk be a nagytestvért. Ha a gyerek kapcsolatba kerül a kicsivel, és tartani szeretné, babusgatni vagy segíteni akar a gondozásánál, nem szabad megtiltani neki. Jobb, ha a szülők inkább megbíznak a képességeiben, megmutatják neki, hogy kell helyesen tartani a babát – miközben a folyamatos pozitív visszaigazolásról sem szabad elfeledkezniük. Ahelyett, hogy a pelenkázásnál azt mondanánk, hogy „ez így rossz”, jobb, ha úgy fogalmazunk, hogy „és akkor most még kihúzzuk a pelenkát, mert különben kifolyik belőle minden“. Ha a mama a nagyobbik gyerekét dicséri, hogy milyen szuperül gondoskodik a kicsiről – és ezt lehetőleg mások előtt is teszi –, büszke nagytestvér lesz.