logo
Belépés
Rossmann mano

Rossmanó Babaprogram

A várandósságtól a baba 3 éves koráig.

ANYU, NAGYMAMA LESZEL!

Anyákról, lányokról és unokákról


Amikor egy nőnek gyereke lesz, egy csomó minden megváltozik körülötte; anyjához fűződő kapcsolata is átalakul. A szerepek újraosztódnak, a lányoknak pedig másodszor is le kell válniuk az anyjukról. Ez egy nagy kihívás – és egyben óriási esély is a generációk közti pompás háromszög-kapcsolat kialakulására.

„Most aztán elég legyen!“ – kiált fel Szandra idegesen, amikor a másféléves Lívia megint CD-lejátszón matat, és elhúzza a gomboktól, amiket eddig oly nagy buzgalommal fogdosott. „Annyiszor mondtam már, hogy ne csináld!“ – korholja Szandra, miközben elkapja édesanyja, Beáta tekintetét, aki kényelmesen üldögél a heverőn. Derűsen mosolyog, amire Szandra visszagrimaszol. „Ebben a pillanatban pontosan tudtuk mindketten, mire gondolt a másik“ – mondja Szandra: „Anya ezt gondolta: kedvesem, pontosan ilyen voltál te is. Én pedig teljesen le voltam döbbenve, hogy tulajdonképpen éppen olyan gyorsan felhúzom magam, mint az anyám, akinek ezt mindig felróttam.“

A gyerek megszületik és fejlődni kezd. Izgalmas időszak, tele felfedeznivalóval. De nem csupán a babát éri percenként teljesen ismeretlen dolgok rohama; egy csomó minden megváltozik a mama számára is - nem utolsó sorban a saját anyjához fűződő kapcsolata. Végeredményben egy csapásra olyan szerepben találja magát, amit eddig csak külső szemlélőként látott: gyereke lett, ami felelősséggel jár, boldog pillanatokat él át anyaként, ugyanakkor az anyaság egy csomó stresszel is jár. Már nem csupán a lánya, hanem édesanyja is valakinek. Ilyenkor szinte minden nőnek rengeteg kérdése támad az anyjához. Ahogy Brigitta mondja: „Hirtelen tudni akartam, mikor aludtam át az egész éjszakát vagy, hogy nálam is olyan későn kezdődött a fogzás. Az is nagyon nagy segítség volt, amikor anya mondta, hogy ne aggódjak amiatt, hogy a gyerekem kiköpi a bébiételt, mivel pár hónapon keresztül én is ezt csináltam.

Szerepcsere, ami közelebb visz

Csodás beszélgetések, melyek sokat segítenek és közelebb hozzák egymáshoz a beszélgetőket. Családi történetek, melyek összekötnek. Anya és lánya gyakran ilyenkor először állnak egymással szemben egyenlő félként. Kiváló esély, amennyiben jól alakul a szerepcsere.

Fontos, hogy a fiatal nő ne hagyja, hogy ismét a gyerek szerepébe kényszerüljön. A pszichológusok tudják, hogy amikor egy nőnek gyereke lesz, gyakran még egyszer el kell szakadnia az anyjától. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a fiatal nő ne csupán a hasonlóságokra koncentráljon, hanem tudatosan figyeljen a különbségekre is. Tudatosítsa magában, hogy ők itt ketten két felnőtt: „anyám megy a maga útján, én pedig az enyémen”. Aki viszont nem lép ki az „anyu kicsi lánya” szerepből, azt kockáztatja meg, hogy továbbra is – vagy újra –gyerekként fogják kezelni. Elképzelhető ugyanis, hogy az újdonsült nagymama nem vár rá, hogy a lánya kikérje a véleményét szoptatás, pelenkázás vagy játékok témában, hanem azt hiszi, hogy éjjel-nappal keresetlen tanácsokkal kell bombáznia segítségre szoruló kislányát.

„Amikor elkezdtem optikusként dolgozni, anya nem sokat értett az egészből, arról pedig hallani sem akart, hogy a könyvelést a számítógép is el tudja végezni“ – meséli Kata. „Úgyhogy amikor Emíliával terhes lettem, nyilván úgy gondolta, hogy egy csomó behoznivalója van. Azóta folyamatosan ontja a jó tanácsokat.“

A pót zokni és a rossz bébiétel mint konfliktusforrás

Nem kéne feladni a kicsire egy sapkát? Miért nem kaphat nyalókát? Olyan mondatok ezek, melyekből a fiatal anyák csak egyetlen dolgot hallanak ki: én tudom, hogy mit hogyan kell csinálni, neked viszont fogalmad nincs. Vigyázat, ez egy olyan nagymama-csapda, amit mindenképp érdemes elkerülni: „A legjobb, ha a nagymama csak akkor avatkozik bele a dolgokba, ha kifejezetten megkérik rá, és nem kezd el túlbuzogni“ – mondja Christiane Papastefanou, fejlődéspszichológus. „Nem csak azért, mert a nevelési irányok sokat változtak, hanem azért is, mert minden anyának megvan a joga hozzá, hogy saját tapasztalatokat gyűjtsön“. És ez fordítva is igaz: a fiatal anya nem kell, hogy egyből a plafonon legyen, ha az ifjú nagymama még egy pár plusz-zoknit ad az ő kis napsugarára vagy netán rossz gyümölcspapit vesz neki.

Nem szabad, hogy a baba és minden, ami vele kapcsolatos, az anya és lánya közti régi csatározások újabb helyszíne legyen. A régi konfliktusok makacsul tartják magukat, ám semmi közük a mindenki által imádott új családtaghoz. A háttérben húzódó probléma ősrégi, és teljesen normális a generációk között – mutatta Vern L. Bengtson amerikai családszociológus hosszú távú kutatása. A szülők át akarnak adni valamit és szeretnék, ha az a gyerekeikben élne tovább. A gyerekek ugyanakkor új utakat keresnek, és változtatni szeretnének a dolgokon. Ez a kis összeférhetetlenség megoldódni valószínűleg nem fog, annyit mindenesetre el lehet várni, hogy mindenki tartsa tiszteletben a másik kívánságát és véleményét. Az ember végtére is felnőtt – a gyerekszerep pedig már másvalakié.

A nagyik manapság már nem állnak folyton készenlétben

Mindezek mellett az új nagymama szerepben van valami felettébb izgalmas. Nem véletlenül tartják úgy, hogy az ember először igazán csak akkor tudja élvezni a gyerekeket, amikor unokái lesznek. Egyrészt ugye sokkal több a szabadideje, másrészt végre kényeztetheti őket kedvére és nem utolsó sorban alig nyomasztja felelősség. „Eleinte elég idegesen figyeltem, hogy na, ugyan, mit csinál Helga lányom a kis Áronnal“ – emlékszik vissza Klára. „Aztán rendesen össze is zörrentünk. Először dacosan azt gondoltam: rendben van, akkor csinálj, amit akarsz! Aztán felfedeztem, milyen jó érzés is ez nekem. Most már sokkal jobban élvezem az Áronnal való együttlétet és Helga és én is sokkal inkább megértjük egymást.“

De tulajdonképpen mi is a nagymama szerepe? Korábban ő volt az, aki mindig sütött-főzött, és rengeteg ideje volt arra, hogy szeretve gondozza unokáit; manapság viszont az 50-60 évesek fittebbek mint valaha, még teljes állásban dolgoznak, utazásokat terveznek, sportklubok tagjai – és vélhetően nagyon aranyosnak tartják az unokáikat - a távolból. A „nem tudnál esetleg vigyázni a kicsire a hétvégén?“ kezdetű kérdésre nem automatikusan örömtánc a válasz. A csalódások és a félreértések elkerülhetetlenek, ám sokat segít, ha beszélünk egymással. Minél előbb és minél őszintébben, annál jobb - és lehetőleg már a terhesség alatt. „Fontos, hogy mindkét oldal fogalmazza meg, hogy mit vár el a másiktól, ha majd meglesz a gyerek“ – mondja Heike Buhl, a pedagógiai pszichológia és fejlődéslélektan professzora, a Paderborni Egyetem tanára, aki felnőttek szüleikhez fűződő viszonyát kutatta. „Eredményei azt mutatták, hogy minél nagyobb a függetlenség anya és lánya között, annál felhőtlenebb lesz a kapcsolatuk. Az ideális helyzet az, ha egyfelől erős kötelék, másfelől világos elhatárolódás van kettejük között.“

A baba régi emlékeket hív életre

Néha a lány egyszerre csak emlékezni kezd rá, hogy tulajdonképpen nem is volt olyan szörnyű az anyjával a szülői házban, még akkor sem, ha felnőttként eltávolodtak egymástól: „Nehéz kapcsolatunk volt, de jó volt Vera gyerekkora“ – mondja Krisztina. „Vera tudja, hogy jól kijövök a gyerekekkel, mivel jó emlékei vannak a régi időkből. Így aztán megbízik bennem, és gyakran hagyja rám a tizenegy hónapos Benjámint. Így ismét sokkal közelebb kerültünk egymáshoz.“

Az is előfordul, hogy a lányok nagy megbánással döbbennek rá, hogy egykoron mennyire megnehezítették édesanyjuk életét. „Ideális esetben kettejük között mély egyetértés alakul ki - mondja Christiane Papastefanou -, mivel a lány megosztja az anyjával a saját szerepét. Így egy csomó dolgot jobban meg tud érteni, mint például a gyerek iránti aggodalmat és félelmet, ami korábban idegesítette.“ A tanulmányok azt mutatják, hogy a nőket az életkoruk és tapasztalataik növekedésével egyre kevésbé zavarja, hogy a viselkedésükben és jellemükben általában jobban hasonlítanak az anyjukra, mint amennyire szeretnének. Jó, ha valamikor mindhárom generáció képes ezen együtt nevetni. Például azon, hogy Lívia milyen gyorsan fel tudja idegesíteni az anyukáját azzal, hogy állandóan a nagyi CD-lejátszójának gombjait piszkálja.

További 6-12 hónapos korról szóló cikkek